A három fa

A hegy legelőkkel és gyantától illatozó fenyvesekkel borított
csúcsán, egy napon három kis fa nőtt ki. Az első időben olyan
gyengék és zöldek voltak, hogy a körülöttük lévő dús fűvel és
virágokkal össze lehetett téveszteni őket.
De, ahogy az évek követték egymást, kis törzsük megerősödött.
Az őszi és téli kihívások, amikor szembe kellett szállniuk a
széllel és viharral, büszke örömmel töltötték el őket.
Zöld otthonuk magasságából nézték a világot, és álmodoztak.
Mint minden fejlődésben lévő lény, arról álmodoztak, mik
szeretnének lenni, ha nagyok lesznek.

Az első fa a csillagokat nézte, amelyek úgy csillogtak,
mint az éjszaka fekete, bársony ruhájában tűzött gyémántok.
- Én mindennél inkább szép szeretnék lenni. Kincset szeretnék
őrizni - mondta. - Szeretném, ha arany borítana és drágaköveket
tartalmaznék. Én leszek a világ legszebb ékszeresládikája.
A második fácska a hegyi patakot nézte, amely kanyarogva folyt
le a hegyről, utat törve magának a tenger felé. A víz egyre
csak folyt, csobogva és kövekkel játszadozva; az egyik percben
még itt volt, a másikban már eltűnt a láthatáron. Semmi sem tudta
megállítani.
- Én erős szeretnék lenni. Nagy vitorlás hajó leszek - mondta.
- Végtelen óceánokon fogok hajózni és majd kapitányokat, meg
hatalmas királyokat szállítok. Én leszek a világon a legerősebb
hajó.
A harmadik fácska a hegy lábánál elterülő völgyet nézte, és nézte
a várost, amely felködlött a kékes párában. Ott lenn a férfiak
és asszonyok nyüzsögtek.
- Én nem akarom elhagyni ezt a hegyet - mondta. - Úgy meg fogok
nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy nézzenek, az ég
felé kell emelniük tekintetüket és Istenre gondolni. Belőlem
lesz a világ legnagyobb fája!

Múltak az évek. Esett az eső, sütött a nap és a kis fákból
három magas és terebélyes fa lett.
Egy napon három favágó mászott fel a hegyre, fejszével a
vállán.
Az egyik favágó jól végigmérte az első fát és így szólt:
- Szép fa. Tökéletes.
Pár perc múlva pontos fejszecsapásoktól az első fa a föld-
re zuhant.
- Most át fogok változni egy nagyszerű ékszeresládikává -
gondolta a fa. - Mesés kincset bíznak majd rám.
A második favágó megnézte a második fát és így szólt:
- Ez a fa erős és szilárd. Éppen ilyen kell.
Felemelte a fejszét, az megvillant a napon és ledöntötte a
fát.
- Mostantól fogva a végtelen tengereken és messzi óceánokon
fogok hajózni - gondolta a a második fa. - Fontos hajó leszek,
királyokhoz méltó.
A harmadik fa úgy érezte, megáll a "szívverése", amikor a favágó
rászögezte a tekintetét.
- Nekem bármilyen fa megfelel - gondolta a favágó. A fejsze meg-
villant a levegőben és kevéssel utóbb a harmadik fa is a földön
feküdt...
Szép ágaikat, amelyek kevéssel azelőtt még a széllel játszottak és
madarakat meg mókusokat oltalmaztak, egyenként levágták.
A három törzset legurítoták a hegyoldalon, egészen a síkságig.

Az első fa ujjongott, amikor a favágó elvitte egy asztaloshoz. De
az asztalosnak eszében sem volt ékszeresládikát gyártani. Kérges
kezeivel a fát állatok jászolává változtata. Az egykor gyönyörű fát
nem borították aranylemezek és nem töltötték meg kincsek. Összerágott
takarmány borította és széna töltötte meg, hogy táplálja a majorság
éhes állatait.
A második fa mosolygott, amikor a favágó átszállította a hajóépítő
műhelybe, de aznap senki se gondolt arra, hogy vitorlást építsen.
Nagy kalapácsütésekkel és fűrészhúzásokkal a fát egyszerű halászbár-
kává alakították. Mivel túl kicsi és túl törékeny volt ahhoz, hogy
óceánon vagy akár folyón ússzon, egy kis tóra vitték a csónakot.
Mindennap halrakományokat szállított és ezek kellemetlen szaggal
itatták át.
A harmadik fa nagyon elszomorodott, amikor a favágó négyzet alakúra
vágta, hogy durva gerendákat készítsen belőle, amelyeket halomba
rakott a ház udvarán.
- Miért történik ez velem? - kérdezte magától a fa, visszagondolva
arra az időre, amikor a széllel viaskodott a hegy csúcsán. - Nem
akartam mást, mint a hegyen hajladozni, hogy az embereket arra szólítsam,
hogy Istenre gondoljanak.
Sok nappal és sok éjszaka telt el. A három fa majdnem elfelejtette álmait.

Egy éjjel egy csillag aranyos fényével megsimogatta az első fát, éppen
abban a percben, amikor egy fiatal nő végtelen gyengédséggel elhelyezte
a jászolban újszülött gyermekét.
- Szívesebben készítettem volna neki egy bölcsőt - mormogta a férje.
A fiatal mama rámosolygott, miközben a csillag fénye ragyogott a fényes
és kopott deszkákon, amelyek az első  fából készültek.
- Ez a jászol nagyszerű - válaszolta a mama.
Ebben a pillanatban az első fa megértette, hogy a világ legértékesebb
kincsét foglalja magában.
További nappalok és éjszakák teltek el. Egy éjjel egy fáradt utazó
és barátai beszálltak az öreg halászcsónakba, amely egykor a második
fa volt.
Miközben a csónakká vált második fa nyugodtan siklott a tó vízén, az
utazó elaludt.
Hirtelen nagy mennydörgés támadt, villámok és vad hullámok zűrzavarában
kitört a vihar.
Az aggódó barátok felébresztették a titokzatos utazót. A férfi felállt,
kitárta karját, rászólt a szélre és azt mondta a tó vizének:
- Légy csendben! Csillapodj le! - A vihar azonnal elcsendesedett és nagy
nyugalom állt be.
Ebben a percben a második fa megértette, hogy az egek, a föld és a végtelen
óceánok királyát szállítja.
Kis idővel később, egy péntek reggel a harmadik fa nagyon meglepődött, amikor
nyers gerendáit durván kihúzták az elfelejtett farakásból.
Elvitték egy kiabáló és dühös tömeg közepébe, rátették egy ember meggyötört
vállára, akit azután rászögeztek, A szegény fa borzasztónak és kegyetlennek
érezte magát, és sírva tartotta a megkínzott testet.

De vasárnap reggel, amikor a nap magasra emelkedett az égen és az egész föld
kimondhatatlan örömtől reszketett, a harmadik fa megtudta, hogy Isten szeretete
mindent megváltoztatott.
Az első fát a leggyengédebb és leghihetetlenebb kincs csodálatos ládikájává tette.
A második fából az ég és a föld Teremtőjének erős hordozóját hozta létre.
És ahányszor csak valaki a harmadik fára gondol, Istenre gondol.
Így ez sokkal jobb volt, mint csak a világ legszebb, legerősebb és legnagyobb
fájának lenni.