Bognár Barnabás: Valaki jön

Valaki jön,
mindig jön
s közeledik felém,
néha én is megyek,
arra terelem léptemet,
mégis olyan messze van tőlem,
messze, mint képtől a képkeret,
messze, mint ez a Föld a Naptól
és mint sokszor én önmagamtól.

Valaki jön,
mindig jön
s nyújtja kezét nekem,
s én olykor elbújok,
közelembe sem engedem,
de ha igazán mélyen vagyok,
ha az élet ingoványba vert,
elfogadom a kezet, amely
már engem annyiszor kiemelt.

Valaki jön,
mindig jön
s nyújtja kezét nekem,
de ha már nem tipor
fájó csüggedés szívemen,
ha úgy érzem, hogy boldog vagyok,
és ha nem kínoz a félelem,
akkor nem kell senkinek keze,
hiszen én is jó vagyok nekem.

Valaki jön,
mindig jön
és utat mutat a
célegyenes felé,
mely végleg célba juttathat...
Valaki jön, s folyton buzdít és
féltőn fogja remegő kezem,
és felkészít az akadályra,
majd együtt ugorja át velem.

Valaki jön,
mindig jön
és én vele tartok
mindig, azt hiszem, ha
azt hitnek hihetem mindig;
és én nem várlak meg téged, Holnap,
habár sokat hoztál már nekem,
és ígérted, eljössz újra, de
lehet, hogy holnap már nem leszel.

Valaki jött,
mindig jött,
valaki jön,
mindig jön,
valaki jönni fog,
mindig is jönni fog...